Óh,Istenem,Jehova.....

Előzmény

Válasz

Egy túlélő.

http://www.tusarok.org/rovatok/cikk.php?id=191
Túlélni Auschwitz-ot
[2004.09.28. 10:32] SZOC&POL

Nyomtatható forma Forrás: Tűsarok

A Tűsarok Nők és a holokauszt című dossziéjának első, megrázó darabja. Egy tizennégy éves kislány egy éve a lágerben.

A háború után született generációk már csak könyvekből és filmekből ismerik az olyan történeteket, mint amit mindjárt itt olvashatnak: egy tizennégy éves kislány egy éve, aki túlélte Auschwitzot, és hazatért. A borzalmakról már mindent tudni vélünk, ám hogy milyenek lehettek a mindennapok azok számára, akiknek iskola helyett egy haláltábor vagy éppen a kényszermunka volt a valóság évekig, arról elképzeléseink is alig lehetnek. Emlékszem, nyolcadikos koromban úgy éreztem, ólomlábakon cammog az idő és soha nem lesz vége a tanévnek, soha nem érkezik el a nyár. E történet főszereplője az iskolaévet lágerben, illetve később munkatáborban töltötte, a soha el nem érkezőnek tűnő nyár pedig a háború végét és egyben a szabadságot is jelentette. Erről az egy évről olvashatnak most.

Interjú egy túlélővel
(B.P.-né, 2004. július)

„1929-ben születtem Gyöngyösön, öten voltunk testvérek, volt három bátyám és egy nővérem, én voltam a legfiatalabb a családban. 1944 tavaszáig nem sokat érzékeltem a háborúból és a zsidóüldözésből, bár a négy polgári befejezése után nem tanulhattam tovább, és egy idő után a sárga csillagot is hordanunk kellett. A német megszállás után először gettóba mentünk, ahol körülbelül két hetet voltunk, majd június elején a hatvani gyűjtőlágerbe vittek minket, ahonnan körülbelül egy hét után deportáltak Auschwitzba. Amikor végighajtottak mindet a gyöngyösi főutcán, akkor a legtöbben csak álltak ott és nézték. Nem mondom, hogy senki nem szólt, de a legtöbben nem tiltakoztak, nem csináltak semmit.



„...Lacit akkor láttuk utoljára, amikor leszálltunk a vagonból a peronra. Megcsókoltuk őket és ők elmentek. Később, sokkal később tudtuk meg, hogy apánkat azonnal elgázosították, Laci pedig Mauthausenbe került, és ott halt meg.”


Nem tudtuk, hogy hová megyünk, nem mondtak semmit, és ez volt a legrosszabb. A gettóba és a gyűjtőtáborba még vihettünk egy-egy hátizsákba személyes dolgokat, mert a gettósítás előtt még arról volt szó, hogy elvisznek minket dolgozni, és amíg a felnőttek dolgoznak, addig az öregek vigyáznak a gyerekekre. De amikor már betereltek minket a marhavagonba, körülbelül hetven embert egy kocsiba, akkor már nem mondtak semmit.



„...más kocsikban hallottuk, hogy volt haláleset, de születés is”
Három nap utazás után érkeztünk meg Auschwitz-Birkenauba. A mi kocsinkban nem történt semmi rendkívüli, de más kocsikban hallottuk, hogy volt haláleset, de születés is, a mai napig emlékszem a nevére, hogy Hermann Rózinak hívták a nőt, aki szült, ő túlélte, de a gyerek meghalt. Amikor leszálltunk, nem tudtuk, hogy hol vagyunk, este volt, és elég sötét, mindent bent kellett hagynunk a vagonban, ez már az idősebbeknek gyanús volt, hogy honnan fogják tudni, melyik csomag kié, hiszen nem voltak ráírva a nevek, de azt mondták a németek, hogy majd utánunk hozzák. Kicsit tudtam németül, annyit értettem, h azt mondják, los, los. Én anyámmal és a nővéremmel voltam, apámat és a legfiatalabb öcsémet, Lacit akkor láttuk utoljára, amikor leszálltunk a vagonból a peronra. Megcsókoltuk őket és ők elmentek. Később, sokkal később tudtuk meg, hogy apánkat azonnal elgázosították, Laci pedig Mauthausenbe került, és ott halt meg.

Minket kettesével sorba állítottak, üvöltött a hangszórókból a német katonazene, és úgy hajtottak minket előre. Emlékszem, hogy a nővérem előttem ment, egy idősebb nénivel, Vajda néninek hívták, így értünk egy fehér kesztyűs ember elé, aki mutogatott, hogy ki merre menjen. Akkor még nem tudtuk, hogy ő doktor Mengele. Anyámat balra küldték, engem jobbra, a nővérem után, de én nem akartam elengedni anyám kezét. Tizennégy éves múltam, és nem értettem semmit. A nővérem szólt, hogy Évike, hol vagy? És akkor elengedtem anyám kezét, és őt is akkor láttam utoljára.


„...kaptunk egy zsávolyruhát, meg valami cipőt...”

Minket elvittek a birkenaui cigánytáborba, ahol meztelenre vetkőztünk és vártunk, leborotváltak minket mindenütt, hogy alig ismertük meg egymást. Utána lezuhanyoztunk, törölköző nem volt, aztán kaptunk egy szürke zsávolyruhát, meg valami cipőt, volt, hogy felemás volt a cipő. Mire mindez lezajlott, már reggel volt, és akkor hoztak kondérban valami csalánból főzött ételféleséget, aminek borzalmas íze volt.


„A nővérem szólt, hogy Évike, hol vagy?

És akkor elengedtem anyám kezét, és őt is akkor láttam utoljára.”

Nem tudtuk akkor még, hogy mi történt a családunkkal. Láttuk a lángokat, amint a tábor három sarkán égett a láng, de nem tudtuk, hogy ezek a szüleink és a rokonaink. Ott azt mondták, hogy minket dolgozni visznek, és a hétvégén tudunk találkozni a családunkkal. A nővérem találkozott egy gyöngyösi lánnyal, akit ismert az iskolából, ő az irodán dolgozott Auschwitzban, őt nem deportálták, hanem egy internálótáborból került oda, jóval előttünk, ő mondta a nővéremnek, a lángokra mutatva, hogy nézz oda, ott vannak az anyuék. Úgyhogy a nővérem tudta, de nekem nem mondta el, hiszen én még nagyon fiatal voltam.

Öt nap múlva elvittek minket Krakkó mellé, Plesowba dolgozni, abba a táborba, ami szerepelt a Schindler listájában. Ez egy kényszermunka-tábor volt, ahol politikai elítéltek is voltak, és közönséges lengyel bűnőzők voltak a börtönőrők, illetve a tábor vezetői. Augusztusig voltunk itt, egy kőbányában dolgoztunk, hordtuk a követ, az egésznek nem volt célja, inkább emberkínzás volt, értelme nem sok.


„Láttuk a lángokat, amint a tábor három sarkán égett a láng, de nem tudtuk, hogy ezek a szüleink és a rokonaink.”

Mivel közeledett a front, augusztus elején visszavittek minket és akkor tetoválták a számot a karomra, A 21155. Itt ünnepeltem a tizenötödik születésnapomat. A nővérem levágott egy szeletet a saját barna kenyeréből, és a saját lekváradagját felhasználta arra, hogy ráírja a kenyérre: Évi 15 éves. És még lopott hozzá a konyháról egy káposztalevelet, ez volt így a születésnapi „tortám”. Az étel ennyi volt: kaptunk egész napra egy negyed kenyeret meg 5 dkg margarint és egy kanál lekvárt, néha valami kolbászfélét a lekvár helyett, reggelre egy bögre kávét, és délben pedig egy tányér zuppát, amiben néha krumpli volt, néha csalánlevelek, és néha valami húscafatok, ennyiből állt a napi étkezés. Szalmán aludtunk, rengeteg bolha volt, állandóan vakaróztunk. Időnként lehetett fürdeni, de megmondták, hogy mikor – kaptunk szappant is, amiről az idősebb lányok már akkor suttogták, hogy ezt „a saját zsírunkból főzték”.

Auschwitzban hajnali 4-5 óra között keltünk, megkaptuk a reggelit, aztán 3-4 órán keresztül sorban álltunk az appell-en, aztán egész nap nem történt semmi, csak lődörögtünk, ott nem dolgoztunk, de persze elmászkálni se lehetett, csak tengtünk-lengtünk a C-barakk udvarán. Időnként jöttek, hogy most megyünk fürdőbe, olyankor szerteszét futottunk, amit persze nem lehetett, mert nem is nagyon volt hová, mert soha nem lehetett tudni, hogy ez mit jelent, ezért féltünk. Nem lehetett tudni, hogy akkor ez most a biztos halál, a krematórium vagy pedig a munkatábor, ami mindenképpen alternatívát jelentett, hiszen akkor csak foglyok vagyunk, nem pedig halálraítéltek. Ráadásul ott emberek között vagyunk, egy nagyon kicsivel jobb az ellátás is, és munkával töltjük a napot, nem pedig céltalan álldogálással és lődörgéssel.

Engem már háromszor kiszelektáltak, 45 kiló sem voltam, de a nővérem aki stramm volt és 24 éves, nem akart nélkülem elmenni, és végül valahogy belökött abba a sorba, ahol azok álltak, akiket munkára kiválogattak. Ez valamikor októberben történt, és én olyan fásult voltam, nem gondolkodtam semmin, a nővérem pedig mindig mondta, hogy nem lesz semmi baj, nemsokára megyünk haza és újra együtt lesz a család, pedig ő már tudta az igazat, de próbált engem óvni és tartani bennem a lelket.

Drezda mellé, Chopauba kerültünk, a DK Autounionwerkbe, ahol repülőgép-alkatrészeket gyártottunk, én egy rendes esztergapad mellett dolgoztam, rendes munkát végeztem, nem szerettem, de nem is gyűlöltem, teljesen gépiesen csináltam. A gyárban voltak németek is, meg orosz hadifoglyok, mi meg francia és olasz zsidó nőkkel voltunk együtt, akikkel együtt laktunk. A főnököm egy 50 év körüli falusi német ember volt, aki nem kegyetlenkedett, hanem néha hozott egy-egy gyümölcsöt vagy darab süteményt otthonról. Nem nagyon beszélgettünk, csak mindig lerakta az esztergapadra, a szerszámok közé, amit hozott. A németek akkor már tudtak egy csomó mindent, ’45 telén, azt is, hogy valószínüleg elveszítik a háborút, folyt is már az üzemben is kommunista szervezkedés. A nővérem ezekről mind tudott, de nekem nem nagyon mondott semmit.

Április 12-ig voltunk itt, aztán a front nagyon közeledett, és akkor minket, zsidó női foglyokat fogtak, megint marhavagonba pakoltak, és újabb három napos utazás után elvittek Theresienstadtba, a német judenstadt-ba, ami egy mintaváros volt. Ott ért a felszabadulás, május 6-a körül, amikor a németek feladták a várost, és az amerikaiak átvették az irányítást. Elvileg németek nem jöhettek be ide, úgyhogy minket átadtak a város zsidó parancsnokának, amikor megérkeztünk, de a terv az volt, miután a várost korábban aláaknázták, hogy felrobbantják az egészet, ám ezt végül nem tették meg – a német vezetők szabad elvonulás reményében ennek végrehajtásáról letettek. A felszabadítás után még majdnem egy hónapot ott voltunk, miután a nővérem orbáncot kapott és nem tudott lábra állni.

’45 júniusában értünk haza a Keleti pályaudvarra. Theresienstadtból ugyancsak marhavagonokban utaztunk, nem nagyon voltak akkor személyvonatok, de Pozsonyban át tudtunk szállni személyvagonba végül. De aztán Budapestről Gyöngyösre is marhavagonban érkeztünk meg, ahogy elindultunk.”

Címlapképünk illusztráció. A cikkben szereplő képek az Auschwitz albumból származnak.

Lejegyezte: Tormássy Éva

Válasz